Az olasz front
Az olasz front az első világháború egyik frontvonala volt, ahol 1915-től 1918-ig Olaszország és az Osztrák-Magyar Monarchia csapatai, illetve
1918-ban más antant csapatok és német segédcsapatok is küzdöttek egymással.
Olaszország - felbontva a Németországgal és az Osztrák-Magyar Monarchiával
kötött hármasszövetséget - az antant oldalán lépett be az első világháborúba
1915. május 23-án.
Az antant - a londoni egyezmény alapján - a háborúba
lépésért cserébe Olaszországnak juttatta volna Trentinót
(Dél-Tirolt), Triesztet
és az isztriai partvidéket, egyes kisebb szigeteket Dalmáciában és az Albánia
fölötti protektorátust. Olaszország azt remélte, hogy egy gyors,
mindent elsöprő támadással a Monarchia hátországába fog vonulni és nem kell
berendezkednie egy nyugati fronthoz hasonló állóháborúba. Ám az 1915-ben támadó olasz
csapatokat a Monarchia seregei visszaverték és ennek következtében
Olaszországnak egy több évig tartó állóháborúval kellett szembenéznie.
Olaszország hadba lépése
Olaszország
nem lépett be 1914-ben
az első világháborúba a központi hatalmak oldalán, hiába volt tagja a Hármas szövetségnek.
Olaszország tervei között első helyen állt a Balkánon olasz pozíciók megszerzése - mely
szemben állt az Osztrák-Magyar Monarchia érdekeivel, az
olaszok egy országban való egyesítése - ez érintette Dél-Tirolt
és az Isztriai területeket, melyek a Monarchiához tartoztak, továbbá az Adriai-tenger
olasz beltengerré tétele - Mare nostrum. A Monarchia
nem támogatta egyik célját sem Olaszországnak, mivel azok mindegyike a
Monarchia érdekeivel ellentétes volt. Olaszország pont ezért kereste az antant
hatalmak támogatását a céljai eléréséhez. 1914. augusztus
7-én a pétervári olasz követet biztosították arról, hogy Olaszország
semlegessége esetén is hozzájárulnak az antant hatalmak
Trieszt, Dél-Tirol és Vlora
Olaszországhoz csatolásához. Olaszország feltételként szabta meg, hogy csak a
követeléseinek teljes kielégítése esetén hajlandó belépni az antant oldalán a
háborúba, ez a lehetőség 1915 tavaszán nyílt meg, miután az antant számára elemi érdek
volt további államok belépése a háborúba, mivel a központi hatalmak jelentős
sikereket értek el a tavasz folyamán. A londoni egyezmény biztosította Olaszország
számára az igényei teljesülését, május 3-án
Olaszország felmondta a hármas szövetséget és május 23-án
hadat üzent a Monarchiának.
Az isonzói csaták kezdete
A fölény
szempontjából a súlyok és erőviszonyok az idők során változtak. Törökország
belépése a háborúba kétség kívül erősítette a központi hatalmakat. 191-ben
azonban döntésre jutott az olasz kormány is, és e döntés az antant táborát
erősítette. Az olasz kormány által folytatott két oldalú tárgyalások során
eleve az antantnak voltak jobb esélyei, mivel Ausztria saját területeit nehezen
áldozhatta volna fel, és az sem állt módjában, hogy Afrikában kínáljon
kárpótlás az olaszoknak. 1915 tavaszán aláírták az angol-francia-olasz
megállapodását Londonban, az első olyan titkos szerződést, amely már területet
ígért Ausztria-Magyarország rovására. Jelesül Dél-Tirolt (Alto Adige) a
Brenner-hágóig, Isztriát (Triesztet beleértve) és Dalmáciát a hozzá tartozó
szigetekkel együtt. Olaszország május 23-án hadba lépett, Ausztria-Magyarország
számára pedig megnyílt a harmadik, délnyugati front. A olasz front Ausztria
déli határán Tiroltól Karintián át az Adriai-tengerig húzódott, és egyenlőre
kizárólag arra az osztrák-magyar hadseregre várt, amely addig oly gyengének
bizonyult a két másik fronton. A fő erők az Isonzó folyó mentén vonultak fel. E
térségben négy nagy csata zajlott le 1915-ben, de egyikük sem vezetett
áttöréshez. 1916. május közepén az osztrák-magyar erők nagy erejű támadást
kezdtek a Doberdo-fennsík megszerzése érdekében, az akció azonban a nagy
véráldozat ellenére sem vezetett sikerre. A csapatok ugyanoda tértek vissza,
ahonnan elindultak: az Isonzóhoz.
Az asiagói csata
1916-ban a monarchia
"büntető-támadást" kísérelt meg az olasz fronton Dél-Tirol
térségében, Asiago
városánál. A 15 monarchiabeli hadosztály áttörte az olasz vonalakat és Verona irányába
vonult. A gyors olasz átcsoportosítás a vasútvonalak által akadályozta csak
meg, hogy ne omoljon össze 1916-ban az olasz front.
Újabb isonzói csaták
1916-ban folytatódtak a
harcok az Isonzónál, ám áttörést nem sikerült elérniük az olasz csapatoknak.
Csekély jelentőségű területeket foglaltak el, emellett a görzi
hídfőt végleg sikerült olasz ellenőrzés alá vonni. A VI. isonzói csata az olasz front egyik
legnagyobb véráldozatú csatájává vált, de stratégiai előnyt továbbra sem tudtak
a támadó olasz csapatok elkönyvelni.
A front helyzete 1917-ben
Bár 1917 első felében és
nyarán az olaszok kisebb sikereket arattak az Isonzónál,
a Monarchia csapataival és az időközben egyre nagyobb számban érkező német
haderőkkel továbbra sem bírtak, nem sikerült döntő győzelmet kivívniuk. A XI. isonzói csata után a Monarchia haderői
kimerültek, ám ez az olasz csapatokról is elmondható volt, így abban az évben
már nem kívánt az olasz hadvezetés további támadást megkezdeni. A Monarchiának
az olaszok védekezése időt biztosított arra, hogy összegyűjtsék erőiket a
keleti frontról és egy német-osztrák-magyar támadást intézzenek 1917 őszén az olasz
frontvonalaon. A támadás Caporetto, a mai Kobarid térségében kezdődött meg, a komplex támadással
(repülőgépek, mérgesgáz, rohamcsapatok, ellenség mögé
beszivárgó ügynökök és általános gyalogosroham segítségével) sikerült áttörni
az olasz frontot. A német-monarchiabeli csapatok előrenyomultak, átkeltek a Tagliamento
folyón és a Piave
folyóig nyomultak előre. Az olaszok tömegesen dezertáltak, adták meg magukat. A
kudarcért az olasz hadvezetés fejét, Luigi Cadorna
főparancsnokot nevezték meg, akit leváltottak és helyére Armando Diaz
került. Az összeomló olasz frontra angol és francia segéderők érkeztek. Az
elsöprő erejű német-monarchiabeli csapatok támadása később a caporettói áttörés (XII. isonzói csata) néven
került be a történelembe.
Forrás:
www.wikipedia.hu
Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában 1914-1945
Az I. Világháború
Az olasz front
Az olasz front az első világháború egyik frontvonala volt, ahol 1915-től 1918-ig Olaszország és az Osztrák-Magyar Monarchia csapatai, illetve
1918-ban más antant csapatok és német segédcsapatok is küzdöttek egymással.
Olaszország - felbontva a Németországgal és az Osztrák-Magyar Monarchiával
kötött hármasszövetséget - az antant oldalán lépett be az első világháborúba
1915. május 23-án.
Az antant - a londoni egyezmény alapján - a háborúba
lépésért cserébe Olaszországnak juttatta volna Trentinót
(Dél-Tirolt), Triesztet
és az isztriai partvidéket, egyes kisebb szigeteket Dalmáciában és az Albánia
fölötti protektorátust. Olaszország azt remélte, hogy egy gyors,
mindent elsöprő támadással a Monarchia hátországába fog vonulni és nem kell
berendezkednie egy nyugati fronthoz hasonló állóháborúba. Ám az 1915-ben támadó olasz
csapatokat a Monarchia seregei visszaverték és ennek következtében
Olaszországnak egy több évig tartó állóháborúval kellett szembenéznie.
Olaszország hadba lépése
Olaszország
nem lépett be 1914-ben
az első világháborúba a központi hatalmak oldalán, hiába volt tagja a Hármas szövetségnek.
Olaszország tervei között első helyen állt a Balkánon olasz pozíciók megszerzése - mely
szemben állt az Osztrák-Magyar Monarchia érdekeivel, az
olaszok egy országban való egyesítése - ez érintette Dél-Tirolt
és az Isztriai területeket, melyek a Monarchiához tartoztak, továbbá az Adriai-tenger
olasz beltengerré tétele - Mare nostrum. A Monarchia
nem támogatta egyik célját sem Olaszországnak, mivel azok mindegyike a
Monarchia érdekeivel ellentétes volt. Olaszország pont ezért kereste az antant
hatalmak támogatását a céljai eléréséhez. 1914. augusztus
7-én a pétervári olasz követet biztosították arról, hogy Olaszország
semlegessége esetén is hozzájárulnak az antant hatalmak
Trieszt,
Dél-Tirol
és Vlora
Olaszországhoz csatolásához. Olaszország feltételként szabta meg, hogy csak a
követeléseinek teljes kielégítése esetén hajlandó belépni az antant oldalán a
háborúba, ez a lehetőség 1915 tavaszán nyílt meg, miután az antant számára elemi érdek
volt további államok belépése a háborúba, mivel a központi hatalmak jelentős
sikereket értek el a tavasz folyamán. A londoni egyezmény biztosította Olaszország
számára az igényei teljesülését, május 3-án
Olaszország felmondta a hármas szövetséget és május 23-án
hadat üzent a Monarchiának.
Az isonzói csaták kezdete
A fölény
szempontjából a súlyok és erőviszonyok az idők során változtak. Törökország
belépése a háborúba kétség kívül erősítette a központi hatalmakat. 191-ben
azonban döntésre jutott az olasz kormány is, és e döntés az antant táborát
erősítette. Az olasz kormány által folytatott két oldalú tárgyalások során
eleve az antantnak voltak jobb esélyei, mivel Ausztria saját területeit nehezen
áldozhatta volna fel, és az sem állt módjában, hogy Afrikában kínáljon
kárpótlás az olaszoknak. 1915 tavaszán aláírták az angol-francia-olasz
megállapodását Londonban, az első olyan titkos szerződést, amely már területet
ígért Ausztria-Magyarország rovására. Jelesül Dél-Tirolt (Alto Adige) a
Brenner-hágóig, Isztriát (Triesztet beleértve) és Dalmáciát a hozzá tartozó
szigetekkel együtt. Olaszország május 23-án hadba lépett, Ausztria-Magyarország
számára pedig megnyílt a harmadik, délnyugati front. A olasz front Ausztria
déli határán Tiroltól Karintián át az Adriai-tengerig húzódott, és egyenlőre
kizárólag arra az osztrák-magyar hadseregre várt, amely addig oly gyengének
bizonyult a két másik fronton. A fő erők az Isonzó folyó mentén vonultak fel. E
térségben négy nagy csata zajlott le 1915-ben, de egyikük sem vezetett
áttöréshez. 1916. május közepén az osztrák-magyar erők nagy erejű támadást
kezdtek a Doberdo-fennsík megszerzése érdekében, az akció azonban a nagy
véráldozat ellenére sem vezetett sikerre. A csapatok ugyanoda tértek vissza,
ahonnan elindultak: az Isonzóhoz.
Az asiagói csata
1916-ban a monarchia
"büntető-támadást" kísérelt meg az olasz fronton Dél-Tirol
térségében, Asiago
városánál. A 15 monarchiabeli hadosztály áttörte az olasz vonalakat és Verona irányába
vonult. A gyors olasz átcsoportosítás a vasútvonalak által akadályozta csak
meg, hogy ne omoljon össze 1916-ban az olasz front.
Újabb isonzói csaták
1916-ban folytatódtak a
harcok az Isonzónál, ám áttörést nem sikerült elérniük az olasz csapatoknak.
Csekély jelentőségű területeket foglaltak el, emellett a görzi
hídfőt végleg sikerült olasz ellenőrzés alá vonni. A VI. isonzói csata az olasz front egyik
legnagyobb véráldozatú csatájává vált, de stratégiai előnyt továbbra sem tudtak
a támadó olasz csapatok elkönyvelni.
A front helyzete 1917-ben
Bár 1917 első felében és
nyarán az olaszok kisebb sikereket arattak az Isonzónál,
a Monarchia csapataival és az időközben egyre nagyobb számban érkező német
haderőkkel továbbra sem bírtak, nem sikerült döntő győzelmet kivívniuk. A XI. isonzói csata után a Monarchia haderői
kimerültek, ám ez az olasz csapatokról is elmondható volt, így abban az évben
már nem kívánt az olasz hadvezetés további támadást megkezdeni. A Monarchiának
az olaszok védekezése időt biztosított arra, hogy összegyűjtsék erőiket a
keleti frontról és egy német-osztrák-magyar támadást intézzenek 1917 őszén az olasz
frontvonalaon. A támadás Caporetto, a mai Kobarid térségében kezdődött meg, a komplex támadással
(repülőgépek, mérgesgáz, rohamcsapatok, ellenség mögé
beszivárgó ügynökök és általános gyalogosroham segítségével) sikerült áttörni
az olasz frontot. A német-monarchiabeli csapatok előrenyomultak, átkeltek a Tagliamento
folyón és a Piave
folyóig nyomultak előre. Az olaszok tömegesen dezertáltak, adták meg magukat. A
kudarcért az olasz hadvezetés fejét, Luigi Cadorna
főparancsnokot nevezték meg, akit leváltottak és helyére Armando Diaz
került. Az összeomló olasz frontra angol és francia segéderők érkeztek. Az
elsöprő erejű német-monarchiabeli csapatok támadása később a caporettói áttörés (XII. isonzói csata) néven
került be a történelembe.
Forrás:
www.wikipedia.hu
Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában 1914-1945