Családi történet 4
Üknagyapám története
Üknagyapám, Gali János, megjárta az első világháborút.
1914-től 1918-ig a fronton volt. Harcolt Szerbiában és Észak-Olaszországban. Idős
korában sokat mesélt unokájának, az én nagymamámnak, tőle tudom a róla szóló
első világháborús történeteket.
Az
üknagyapám Hódmezővásárhelyen lakott a családjával. Nyolc gyermekből csak hat
maradt életben. Aztán 1914-ben be kellet vonulni... A háború alatt mindvégig nála
volt egy családi fénykép. A hátuljára fel volt írva üknagyapám neve, s hogy ha
történne vele valami, kinek kell eljuttatni a képet. Ez a fénykép még ma is
megvan, bekeretezve a falunkon lóg.
Azt
nem tudom pontosan, hogy megsebesült-e a harcok során, de néhány megrendítő
történetet hallottam. Üknagyapám látta, amikor a híres Szent István csatahajó,
a Monarchia büszkesége elsüllyedt. A nagymamám azt mondta, erről mindig zokogva
mesélt. A hajót megtorpedózták, de olyan közel a parthoz, hogy látszott, ahogy
a rémült katonák, teljes menetfelszerelésben futkosnak össze-vissza a süllyedő
hajón. Aki látta a felvételt a Szent István elsüllyedéséről, az tudja, hogy az
egész rendkívül hirtelen történt. A dolgot tetézi, hogy az én üknagyapám is
ezzel a hajóval ment volna, de szerencsére, már nem fért fel rá.
Üknagyapám harcolt az isonzói csatákban. A
katonák életben maradását nehezítette az élelem hiánya. Az a szakasz, vagy
egység, ahol üknagyapám szolgált, üknagyapámat küldte el valami magasabb rangú
tisztekhez egy küldöttséggel, hogy tárgyaljanak az élelem hiányáról és rossz
minőségéről. A tisztek válaszul egy kínzást vetettek be: a küldöttek kezét
hátrakötötték és hüvelykujjuknál fogva húzták őket fölfelé. A háború során nem
egyszer előfordult, hogy ük nagyapámék a disznók elől lopták el a moslékot,
vagy a száraz, penészes kenyeret a keréknyomból keletkezett pocsolya vizébe
áztatták, hogy az valamilyen szinten ehető legyen.
Négy
év szenvedés után, mikor hazatért a gyereke ne ismerte meg. Mondván
üknagyanyámnak: "Ki ez a bácsi?" Amikor
hosszú idő után végre megfürdött, a víz teljesen elfeketedett,
és enni is először csak lassan kezdett el, mert a szervezetét nagyon megviselte
volna, ha nem így tesz.
Csupán
ennyi, amit tudok egyik ősömről, aki megjárta a háborút, de ez is épp elég
megrendítő.
Forrás: Stokker Mária Reisinger Dávid (9.a) nagymamája