Háborús versek 4
Reményik Sándor versei:
Holt-tenger felé
Szökken a vér forrása minden portán,
Egy-egy erecske minden faluvég,
Buzog még most is, bár ereje-fogytán,
Veszendő nedvét most is adja még,
És fut a fut patak elé az ér,
És futva fut patak az ér elé
S folyammá nőve, mind e drága vér
Énekelve a Holt-tenger felé.
A Holt-tengernek tükre fekete,
A felhő áll és áll a szél felette,
A Holt-tengerbe új folyam áradt.
Megindult szívvel én ma, halaványan,
Holt utcapartok között folyni láttam:
Masírozott egy menetszázad.
Örök béke
Nem paktumok és nem kongresszusok,
Nem új törvények, nem a régi jog.
Nem egy bíróság nemzetek felett,
Nem új betűk, nem újabb kötetek.
Nem Genf, ó nem, és nem is Hága,
Jöhet-e üdv ilyen világra?
Négy deszkafal, egy hant, egy fakereszt:
Örök békének ezt hívják, csak ezt.
A katonák
Külön-külön mind csöndes emberek,
Egy-egy tavaszból őszbe hajló ág,
Együtt: a katonák.
Külön-külön, úgy lehet, mindenik
Beleborzadna, mikor öldököl,
Együtt: egy rettentő, véres ököl.
Külön-külön halk, bús pásztortüzek,
Itt-ott csillan a lángjuk tétován,
Együtt: egy hömpölygő tűzóceán.
Magukra mind külön kis életek,
Fáradt ívük magasból mélybe száll,
Együtt, jaj együtt: a halál.
Hogy is volt?
Lidérccel álmodik a nagyhavas,
A fülledt éj a hegy nyakába, ül
Közel-távol egy lélek, annyi se,
Csupán a fenyők állnak őrszemül.
Alszik a tornyokban a vészharang,
Riadtan csak virágok kelyhe cseng,
Riadtan csak a patakvize fut,
Ezer átkot morogva odalent.
Vadul muzsikál hegy-völgyön a szél,
Zenélve masíroz be a Halál,
Erőszak, tűz-vas, mind vígan jöhet,
Jöhet, egy ország tárva-nyitva áll.
Haragtól, gőgtől rezzen most a táj,
A föld most mintha megvonaglana,
Most gázol át a szent határon
Az első ellenséges katona.
Erdély határán
A hegyekre már száll az alkony:
Bíbor és vér - azután vak homály,
Harctól távol ha eddig álmodott,
Most minden, minden lélek odaszáll.
Ha volt még lélek, közömbös, magas,
Szív, hogyha volt, üres és hazátlan,
Ha volt mozdulás, fáradt és hideg,
Most fölizzik egy lángban.
Most a mi kertünk rózsáit tépik
S száz átokba szakad a csendünk szét,
Most sisakot öltsön a halk bánat,
S ki-ki fogja a maga fegyverét.
Hadd tudja meg, orvul ki tör reánk,
Hadd érezze meg, akármily kevély,
Hogy vasban kísért itt most minden álom
És minden lélek egy-egy szuronyél.
1916. augusztus 29.
A menekülő
Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
Az egész édes, megszokott világot,
Rámástul sok, sok kedves drága képet
És egy pár szál préselt virágot,
Vinnék sok írást, magamét, meg másét,
Sok holt betűbe zárt eleven lelket,
S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
Megüzenném a hulló leveleknek.
Vinném az erdőt, hol örökké jártam,
Hintám, amelyen legelőször szálltam,
A keszkenőm, mivel rossz másba sírni,
A tollam, mert nem tudok mással írni,
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
Az utca kövét küszöbünk előtt!
Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
Gyötrődő lelkem alagútjain -
Olvasgatnám az ablakok sorát,
Simogatnám a fecskefészkeket,
S magamba színék minden verkliszót,
Mint bűbájos, mennyei éneket...
Utánam honvággyal tekintenének
Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
Szeretnék mindent, mindent magammal vinni -
És mindent itt hagyok.
Kolozsvár, 1916 szeptember
Glória
Mint keskeny fénysarló, a holdnegyed
Megáll most sok-sok temető felett.
A névtelenség fedte sírokat
Simítva, fénybetűket irogat.
Fényjeleket egymástól egy araszra,
Fejfára, fűre, zörrenő harasztra.
Fényhimnuszt ír, akiknek nem jutott
Se nagyezüst, se babér, se dalok.
Kik dalolatlan pihennek a sírba
És nincs a keresztjökre mi sem írva.
Mint keskeny fénysarló, a holdnegyed
Megáll most sok-sok temető felett.
Engeszteli a sok-sok árva vért,
Ami kihullott s nem tudta: miért.
Engeszteli, akik mártírként háltak
S nem tudták: a halál mi mélyen altat.
Akiknek nem volt soha semmiök,
S kiknek reménye derékba törött.
Mint keskeny fénysarló, a holdnegyed
Mereng a puszta temetők felett.
Mintha tartozást kén' lerónia
S milljó fej körül volna glória.
Egyszer talán majd mégis vége lesz
És akkor, aki visszatérni bír,
Csak visszatér megint a régihez.
A régi hithez, a régi házhoz -
Ecsethez, tollhoz, kapanyélhez,
És számon mit se kér, kit se átkoz.
A mappás talán új térképet ír,
De másként minden régiben marad,
Csak egy darabig sok lesz a friss sír.
Mi megnyugszunk, a szívünk mit se kérd,
A föld valahogy döcög majd tovább,
És lassú erők lemossák a vért.
Katona-dal
Ha vinni súlyos batyunkban a bút:
Gyerünk!
A célhoz vezet minden földi út.
Ha lelkünk dűlni, lepihenni vágyik:
Gyerünk!
Hisz úgyse tarthat már sokáig.
A fény ha fogy, az árnyék hogyha nő:
Gyerünk!
Nem nagyon messze már a hegytető.
A vihar zeng, a szél zúgása altat,
Gyerünk!
Hisz egyszer úgyis vége lesz a marsnak.
Forradalom
A jégerekben vér lobog,
Zörrennek a zárt ablakok,
Az éjszakában piros árnyak
Kísértve, kóvályogva járnak.
Csak forrj, csak rengj, bús márciusi föld,
Akit zsarnoknak vélsz, csak fojtsad, öld,
Csak rázd, embersors, bús bilincseid,
Hogy van megváltás, üdv, csak hidd, csak hidd!
Hogy láncot törve kovácsolsz új láncot:
Ne tudd és legyen hős ez akarásod,
Lesz minden újra egyforma kiholt,
De Te ne tudd, hogy mindhiába volt.
1917 március
Nikolaj
Ülünk a tűz körül öten
És Nikolaj a hatodik,
Kit küldtek messze muszka puszták,
És azt se tudja, hogy van itt,
Nikolaj, ki a málhánk hordta eddig
S most szítja némán a tüzet,
Nikolaj, a fogoly, a rab, nekünk
Nagy Muszkaföldről élő üzenet.
Üzenet, hogy ím: ott is jók a népek,
Ott is szelídek, komoly-kékszeműek
S a szemük ott is csodamélyre tágul,
Ha, mint ezé itt, csendes tűzbe bámul.
Nézzük és nedves szemünkből törülnők
A hároméves, rettenetes álmot:
Tán dajkamesék csupán a kozákok?!
Vagy tán ez itt, ez volna a kozák,
Ki hegyen-völgyön a nyomunkba hág,
Tótul ha szólunk, értőn mosolyog
S kezéből ád a lónak abrakot?
Kit szeretnek a felvidéki rétek,
A magyar erdők, öreg fenyvesek,
Mert tudják, hogy, az ő szívéig érnek.
Csak néha száll egy Volgamenti emlék
Szívére, ha mint néma kőkereszt,
Ül a tűz mellett összefont karokkal,
És egy közülünk magyar dalba kezd.
Hiszen itt is jó... nem hiányzik semmi
És mégis: be jó volna hazamenni!
Egy hívó dal... egy Volgamenti emlék...
A viszontlátás... csakhogy várni kell még...
Hisz ismerős már itt is minden út
De legpuhább, amelyen hazajut.
S Nikolaj megint a tűzbe bámul,
Merengő kék szeme csak tágul, tágul,
Két keze ölben: embert sosem ölt.
Kérdezzük tőle: hol a Muszkaföld?
Akkor Nikolaj északnak mutat,
Hol sziporkázó csillagok alatt
Mered a Tátra sziklakemény lánca.
Mutatja: azon túl van a hazája.
Dobsina, 1917 június